Feketére lakkozott asztal. Piros vázában fehér őszirózsák. A háttérben gyékény a falon. Tálkákban rizs kerül elénk, majd szinte átlátszóan vékony falú porcelántálakban még tíz-tizenkét fogás: egy tipikus japán vacsorán veszünk részt.

Éppúgy, mint a Zen-kert gondos művelése vagy egy „Haiku” vers megkomponálása, az ételek elkészítése is a természettel való törődés elengedhetetlen része — tehát a japánok szemében művészet. Valami, ami egyidejűleg hat az érzékekre: a látó-, szagló- és ízlelőidegekre.  

Évszázadokkal ezelőtt a japán konyha is más volt. A középkorban éhség uralkodott az egész szigetországban. A szűkösen termő föld nem adott elég élelmet az egyre gyarapodó népességnek. A kétségbeesett anyák félreeső völgyekbe tették ki újszülött gyermekeiket, az istenek kegyére bízva, mert ők nem tudták őket táplálni.  

A kétségbeeséstől hajtva néhány szerzetes merész útra vállalkozott: átkeltek a tengeren a szomszédos Cathajba. Ott rengeteget tanultak kínai hittestvéreiktôl: elsajátították a kalligráfiát, költészetet, kertépítészetet, virágkötészetet — és a konyhaművészetet. Pontosabban szólva: felbecsülni az ételek tápértékét, mely célja és értelme volt az évezredes kínai konyhaművészetnek. A szerzetesek többek közt azt a tudományt is magukkal hozták, hogy van valami, ami a húst és halat helyettesítheti, mégpedig egy növény: a szója.